A fiú, aki az autót vezette, megfordult és rám nézett. A zöld szemek figyelmesen végigmértek. Ez lehetetlen. Ledermedve bámultam. Ugyanazok a szemek voltak. Az ő szemei. Azok a bizonyos szemek az álmomból, és most már azt is megtudtam, hogy néz ki az arca és a teste. Amikor korábban azt gondoltam róla, hogy biztosan szemérmetlenül jóképű, az bizony messze elmaradt a valóságtól.
– Te vagy az? – krákogtam, aztán rögtön el is hallgattam. Nyilván bolondnak tartana, ha megkérdezném tőle, mi keresnivalója volt az álmomban, és még csak nem is vehettem volna rossz néven tőle. A világ legidiótább felszedős dumája lett volna.
Oldalra billentett fejjel méregetett, karját az autó tetejére fektette. Várakozásteljesen nézett rám. Nem tévedtem. Ezek a szemek összetéveszthetetlenek.
– Sajnálom. Nem láttad, hogy jön az autó? – kérdezte meleg hangon.
Ez ugyanaz a hang volt. Tévedés kizárva.
