Krisztus születése után ötszáznegyvenötödik évben egy addig ismeretlen része a világnak kezdé a historikusok figyelmét magára vonni. Egy mesés világrész Ázsia belsejében, köröskörül kétezer mérföldnyi távolban minden tengerparttól, melynek magas hegyeiről a világ mind a négy részeiben lakók azt tarták, hogy ott a világ vége.
E hegyek fehér ormai messze belátszanak China, Persia, India és Szibéria határaiba, szétágazva hosszú lánczolatban.
A rómaiak nevezik Imaus-nak, a csinek Altai-nak, a persák Kafhegynek. Ezek ama mesés "aranyhegyek", - a földnek öve, melyek a pars mythologiában az istenség által érző idegekkel vannak ellátva; itt beszél Isten a földdel, midőn azt akarja, hogy az megrázkódjék az emberi bűnök terhe alatt, s tövisekkel, szárazsággal, viharokkal árassza el a népeket, vagy midőn azt akarja, hogy édes éltető melegség terjedjen szét fűbe, fába, s bőség és öröm tenyészszen az egész mosolygó világon. E hegyek talapzatában van azon roppant zafirkő, melynek viszfényéből támad az égnek azur-kék színe.
Így szól a pars mythologia.
