A Dekameron száz világhírű történetét Boccaccio 1349 és 1353 között írta. Hét fiatal hölgy és három ifjú mesél tíz napon át – a pestis elől menekülve – kies vidéki kastélyukban idillikus, szellemes, vidám és erotikus történeteket, amelyek a szerelem mindenhatóságáról szólnak. A nagy számú, színes képanyag híres művészek alkotásai, amelyek a középkortól a barokkig az akkor kor életszemléletét illusztrálják.
A jelen éppúgy tele van torz és nevetséges pillanatokkal, mint az emberiség évezredes történelme. A pillanatokat megörökítő história lapjairól épp csak a felszínt, a mázt (vagy a jótékony és feledtető port) kell levakarni, és máris előttünk állnak a legendás hősök -csöppet sem legendás gyávaságukkal, kisszerűségükkel, tetteik árnyoldalaival.
Ez a "levakarás" persze korántsem ilyen egyszerű. Mert egyrészt nem minden történelemismerő képes a kisszerűséget felfedezni a lapokon, és nem minden kisszerűség méltó a szatíraíró tollára. Kell hozzá az író megfoghatatlan képessége, kell még igazán egészséges derű, józan önismeret és humorba oldott kétségbeesés, amellyel a saját és a világ dolgait ki tudja nevetni.
A kötet három nagyobb részre tagolódik. Az első rész Villámregény: száz megjegyzés egy karitatív vállalkozás csődjéről. A második ciklusban történelmi humoreszkek kaptak helyet, amelyekben többek között az első emberpárral, filozófusokkal, pápákkal és császárokkal, hadvezérekkel és cselszövőkkel találkozunk. A harmadik részt fölösleges bővebben ismertetni, elég ideidézni a ciklus címét: Epizódok és szomoreszkek.
A lexikon meghatározása szerint a humor egyfajta derűs, higgadt, megbocsátó kedélyállapot szülötte, az élet visszásságain jóakaratúan, felülemelkedően mosolygó ember attitűdje. Gyárfás Miklós szert nevetni, sőt nevettetni; a Dekameron a mosolygó ember írása.
